IMG_4465

Elménckedéseim

A portré

 

 

Szeretek gyakorlatokra menni. Azt mondják úgy könnyű, van egy profi modelled, mit akarsz még, csak fotózgatod jobbról, balról, szemből. Igen, szeretem, ha van egy profi modellem. Még tanulok. Tanulom, hogyan teremtsek kapcsolatot egy idegen emberrel, aki most a segítségemre van, mert ez a dolga. De ahhoz, hogy az arcképből portré legyen, még sok dolog van. Most elsősorban azt nézzük, hogy hogyan ne legyenek fantomfények az arcon, melyik oldal szebb, mert egyik szebb mint a másik, belefér-e a portréba az egész alakos kép. Nem, annyira nem egyszerű, a modell is ember, ő most dolgozik, lehet, egy- két, tíz órát is itt fog állni, fáradt lesz, és te mindig valahogy rá fogod bírni, hogy mosolyogjon, mert akkor gyönyörű.  Számomra fontos, hogy az ember legjavát mutassam meg, és ha ez a szépsége, akkor ezt kell megmutatnom. Beszélgetek, dicsérek, miközben a tanár instruál, hogy ezt ne így, hanem nézzem csak, úgy jobb. Egy óra után már megvan a kapcsolat. Ismerősként mosolygok, és megkapom amit szeretnék. De még a portré nem alakul, ahhoz nem ismerem még elég jól az alanyom. Mert amikor épp nem figyel, akkor abban a pillanatban magát alakítja, eszébe jut a tegnap, vagy a holnap, kizökkentve a tanult mozdulatokból, és akkor megvan. Persze nem az egész, ahhoz kevés egy délután. Egy kis szelet abból ami ő lehet. Ez a szép, ezt szeretem ebben.  És tényleg ez a könnyű része. 

Oszd meg ismerőseiddel!

Share on facebook
Share on google
Share on twitter
Share on pinterest