A “Kinek az ég alatt már senkije sincsen” darabot mindenkinek ajánlom, az alábbi sorokat a művészeknek, a gyönyörű előadásért.
Tudtam, hogy lehet fotózni, mégsem vittem a gépet. Pesti színház: “Kinek az ég alatt már senkije sincsen” előadásra, karácsonyi ajándék volt a jegy. Élvezni akartam a darabot, figyelni minden szavát. És jól tettem, kellett figyelni, mert ez SZÍNHÁZ volt a javából. Tökéletes dramaturgiával, magasságok és mélységek zuhanásában. Ilyen egy ifjú színház. S valóban sok-sok év után néhány versfoszlány, aprócska életrajzi adatok, homályos történelmi hátterek után végre eljött ( egyszer mindig eljön), hogy már lehet emlékezni költő óriásaink Arany János, Petőfi Sándor és a kor nagyjaira. Hazafelé menet szorgosan tűnődtem, hova tettem a műveket, mert megvan édesapám szülinapi ajándéka, amit első és második születésnapomra kaptam, az Arany és Petőfi összes. De vajon melyik verssel kezdjem, melyik tudná felidézni az érzéseket, a könnyeket, szenvedélyt, melyek betöltötték a színpadot. Nem jutott eszembe egy sem. Talán Juliska halálakor elmondott János vitéz -beli kép egy elveszett tündérvilágról, vagy Eötvös szavait idézve gondolatiságában, nem a mit a fontos, hanem a hogyan, nem a tételes adathalmazokat visszük tovább a fejünkben, hanem ami körülveszi azt, ahogy az adatok életté válnak és futnak velünk tovább. Egyre csöndesebbé válok a haza úton. Szétfoszlanak a szavak, vagy meg sem születnek, dolgozik bennem az élmény. A “na hogy tetszett”-re csak hümmögök, nem tudok megszólalni. Később, majd később. A köszönöm nem is elég. Majd, ha elmegyek mégegyszer, készítek képeket is, talán vissza tudom adni, ami most a fejemben van. Ha….
(Címlapfotó: Pesti Színház)