Fejlődésem- első lépések
Azt gondoltam, leírhatnám a fejlődésemet, ahogy eljutottam arra a szintre a fotózásban, hogy stresszmentesen, örömből fotózok. Nyilvánvalóan, messze nem lesz olyan érdekes a történet mint az angol királyi ház napi történései, és a bulvársajtó sem fogja felkapni egy-egy gondolatmenetemet, vagy nem lesznek világhírűek az ismerőseim se.
De talán aki most vág bele a fotózásba, és úgy gondolja, ez a szórakozás jobb, mint csellengeni az utcákon, vagy hangulatjavítókat szürcsölni valamelyik műintézményben, esetleg jobb kedvre derül néhány bénázásomon, és tud örülni a sikereimnek is. Nem repültem még a világhír felé, bár a sors útjai kifürkészhetetlenek.
Sokszor sokan elmondják, nem a fényképezőgép teszi a mestert, és nem a masinától lesz a kép kivételes, de azért, bár a marketing munka amit a fotótermékek irányába végeznek a kereskedők, ennek ellentmondani látszik, mégis az a tapasztalatom, hogy van az a szint, amit előbb-utóbb meg kell lépni technikában is.
A fotózásom hőskora úgy 19 éves koromra tekint vissza. Ekkor kunyeráltam el apám fényképezőgépét, amit ő egész jól használt, így utólag visszanézve elég jók voltak a fotók, sőt akkoriban is volt amelyik nagyon tetszett. Fed2 ilyen típusú volt a gép. Ez a szovjet ipar terméke volt, a világháború után a németek jóvátételként adták az optikát bele. Filmes gép volt, kis helyes, könnyen kezelhető. Nemrégiben ajándékoztam oda egy barátomnak, úgy gondoltam ott jobb helye lesz mint nálam, én már egészen biztosan ezt a gépet nem fogom használni, ő pedig megbecsült helyre tette. A gépet évtizedekig használtam, a megtanult beállításokkal egész elfogadható képeket készítettem, de semmi különös. Családi fotózásra használtam, meg utazáshoz, de mivel nem utaztam túl sokat, ez nem is játszik nagyon.
Akkoriban fekete-fehér filmre dolgoztam, eleinte nem is nagyon volt más csak a profiknak. Nem tanultam meg előhívni a képeket, mert nem volt hol felállítani a fotólabort. Az előhívások elég drágák voltak, ezért először csak a negatívot hívattam elő, és csak a kiválasztott fotókból lett papírkép. Hónapokig tartott míg a tekercs film tele lett fotókkal, spórolni kellett.
Amikor megkaptam a fotómasinát apámtól, elhatároztam, hogy klassz leszek, meg fogom tanulni jól a fotózást. Éppen felvettek a főiskolára, de előtte a nyári szünetben meghívott a barátnőm hozzájuk a Balatonra, Földvárra a nagymamájához. Vettem két tekercs filmet, ha jól emlékszem Orwo-t, és kiültem a géppel a kezemben a Balaton partra, és fotóztam. Néztem a különböző beállításokat, próbáltam megjegyezni, hol mit csináltam. Amikor elfogyott a tekercs film, elcsattogtam a helyi Ofotértba, és kicsi bélyegképeket hívattam elő, mert látnom kellett mit is csináltam. És akkor végig elemeztem a fotókat, memorizáltam, mikor lett jó, és mikor nem. Ezt a gyakorlatot később nagyon sokszor hasznosítottam.
Eltelt néhány évtized, és beköszöntött a digitális korszak. Először jött az automatizált világ, persze nyilván a profik egész máshogy dolgoztak, de most ez a történet nem róluk szól. Jól exponált fotók, tök egyformák, örültünk, hogy a család élesen jelent meg a fotókon, szép emlékként. Ezt nem igazán neveztem fotózásnak, digitális automata képgyártás szükségszerűen, ennyi volt.
És akkor jöttek az álmok, mert egy rendes gép sokszorosa volt a mérnöki fizetésemnek. Akkor, hogy legyen, nem kell nekem fotózni, foglalkozzam mással, amit el tudok érni.
És lett egy kis szünet, mérsékelt kívánságokkal, le nem mondott vágyakkal.
Folytatása következik…….