Mivé lesz
Mivé lesz az ember, ha egyszer megöregszik. Szánalmas kis figura lesz. Lábai meggörbülnek, karja elgyengül, mosolya megkopik. Haját nyomokban gereblyézi a fésű.
Alig vigasz, hogy már tudja mi a világ fordulása, ha kérdeznék, volna mit mondania. A szép öregkor csak egy frázis, az élvezi aki még nem öreg, üzleti fogás megannyi szer eladásához. Egy álomkép, melyben gyakorta ringatjuk magunkat, melyből a kórházi ágyon ébredünk fel viszolyogva, az elkövetkező történésektől.
Próbálom tartani magam, a fotókon még jól nézek ki, nem látszik mennyire megvisel a korlátozottság. És itt van még a félelem a nemtelenség eljövetelétől, ami megfoszt minden tartástól. Félelem a magánytól, csak ne ő legyen a következő.
A szép öregkor hamis képe kinek vigasz, az igazságot ismerjük, nem takargatjuk, minek, úgyis látszik. Amikor azt hiszed még tiéd a fiatalság, már nem kérik a bérletet a buszon, és a váratlanul megszólaló hangtól összerezzensz- nem tetszik leülni. Dehogynem, alig állsz a lábadon, ekkor már tudod, mindent tudsz. Harcolsz, harcolsz, hogy könnyebb legyen, harcolsz az értelmedért, azért az egy csepp időért ami még eljöhet neked, a legjobban akarod eltölteni. Mert jár neked, hiszel benne.
Reménykedsz, hogy ez veled nem fog megtörténni. Mindig reménykedsz, ez tart életben. A többi toldalék, csak egy igazság van. Csak egy.