FullSizeRender (16)

írások

A vándor

A szépvirág az útra mélyen kihajolva kérdezte az arra haladót, hová mész ilyen kietlen tájon. Nem várt választ, a szó meglepte. Járom az utam. Itt?-kérdezett újra a virág. Mi az , hogy itt? Mindenütt, bárhol, ha arra kell mennem. Az itt csak egy fikció, te mindig itt vagy, már vagy ezerszer találkoztunk. Igen, én mindig itt vagyok, én vagyok a sors.

Szép vagy. Mi az, hogy szép? Az erre járó lelkek nem szokták észrevenni. Én más vagyok. Igen, már emlékszem, amikor utoljára itt jártál nagyon szomorú voltál. Igen, nem akartam itt lenni. A hulló falevelek megint ide sodortak.

Most is szomorú vagy? Most nem. Elvégeztem amit kellett. Most mennem kell. Jössz még? Biztosan. Lelkek, járják az útjukat, sokan tévednek erre, nem beszédesek. Ő más, talán..

Fordul a  kör, ezerszer is, mosoly, könnyek, vándorlás, mind ugyanoda visz.

Üdvözöllek vándor, rég láttalak. A válasz csendet hoz. Most itt akarsz lenni? Nem tudom. A mostani életem a földön nagyon zajos volt, és bizonytalan. Útkeresésben vagyok. Mindig ugyanaz van. Monoton körforgás a létem, miért hát az egész? Tőlem kérded, én a sors vagyok, én csak az utat mutatom. Neked kell értened a miérteket. Még sokszor meg kell tennem ezt az utat. Igen. Most azt gondolom, hogy tudsz mindent. Lehet. Most mennem kell. Nem biztos, hogy legközelebb találkozunk. Miért? Elvégeztetett.

A táj kietlen volt, kifejezetten barátságtalan. Hol van a virág, nézett körül a lélek. Mégis elment, pedig jó volt hogy itt volt. Nem hittem volna, hogy emiatt szomorkodni fogok. Előre nézett, és állhatatosan folytatta az útját. Ezután minden másképp lesz. Semmi sem lesz ugyanolyan.

És ezerszer fordul a kör, és csak fordul, csak fordul, csak fordul.

Oszd meg ismerőseiddel!

Share on facebook
Share on google
Share on twitter
Share on pinterest